Amikor ide költöztünk Amerikába, eleinte utáltam itt lakni.. Utáltam, hogy távol vagyok attól a helytől, amit az otthonomnak tekintettem, olyan hosszú ideig. Életem fontos részét ott töltöttem és minden emlékem oda köt. A barátaim is ott vannak, és valószínűleg egy kis darabot az életemből is otthagytam.
Mostanára viszont egészen megkedveltem Louisville-t. A húgom, amikor megtudta, hogy ide költözünk majd kiugrott a bugyijából, idézem:
"Jajj. Úristen, úristen, úristen! Louisville, mint Louis Tomlinson! Jajj jajj jajj."* Mint jó nővér kötelességemnek éreztem, hogy felvilágosítsam a kettőnek semmi köze egymáshoz. Durcásan közölte velem, hogy, de attól még a név egyezik, én pedig rá hagytam. Pláne, hogy azt se tudtam ki az a Louis Tomlinson. Nos, én már kevésbé örültem Louisville-nek, reméltem, hogy New Yorkba, esetleg Los Angelesbe, vagy valami ismertebb és pörgősebb életű városba költözünk. Nem így történt.
*(Jelenleg 2013-at írunk, és tudom, hogy 4 éve - amikor költöztek - még nem volt 1D, de nem baj..:D szerk.megj.)
- Ébredj! - rontott be a szobámba a húgom egy tavaszi reggelen.
- Húzzál ki felé! - szóltam rá olyan élesen, amennyire tőlem telt reggel, aztán átfordultam a másik oldalamra.
- Vanessza, Vaniiiii, Vanília, Vancsi, Nini, Vancsó. - becézgetett a drága húgom, miközben a takarót cibálta le rólam. Hirtelen felültem és vérszomjas szemekkel néztem a kis szarosa - aki mellesleg már nem is olyan kicsi.
- Húzzál ki felé, vagy mostantól a kaját vénásan kapod. - mutattam az ajtó felé.
- Marha vicces vagy. - grimaszolt. - Anya azt mondta, hogy a hájas seggedet vonszold le felé, mert vásárolni megyünk. Van fél órád, hogy azt a rusnya fejedet rendbe hozd. Bár ahogy kinézel én inkább zacskót javasolnék, esetleg vágjuk le. - mosolygott kis ártatlanul.
- Anyu! - kiáltottam. - Takarítsd el ezt a mocskot a közelemből.
- Fejezzétek már be. - trappolt be pár perc múlva a szobába anyu. - Te öltözz fel. - nézett rám. - Te pedig - fordult a húgom felé - mosd le a vakolatot a fejedről, mert így nem jössz sehova.
Éljen a családi idill! - gondoltam magamba.
Fél óra múlva már a konyhába ültem és a reggeli kávémat ömlesztettem magamba, miközben Cassie-vel, az egyik barátnőmmel smseztem.
- Indulhatunk? - kérdezte anyu leginkább tőlem. Biccentettem, aztán felálltam és elindultam kifelé a lakásból, amikor a húgom rohant el mellettem és valamit kiabált. Valami olyasmi, hogy én ülök a kapu mellett?! Mi van? Ennek semmi értelme.. Aztán szépen lassan összeállt a kép, és rájöttem mit magyaráz, így én is futni kezdtem, de ő már ott volt és a kocsi ajtót nyitotta, illetve nyitotta volna csakhogy zárva volt. Jóízűen nevettem, ő pedig kinyújtotta rám a nyelvét. A kocsi ajtajához mentem, de Emily az utamat állta. Farkasszemet néztünk, aztán hallottam anya lépteit és a kocsi zárjának nyitódását, majd azon kedztem gondolkodni, hogyan cselezhetném ki a húgomat.
- Uram Istenem ! - néztem elkerekedett szemekkel a húgom mögé. - Ott van Louis Tomlinson ! - több se kellett a húgom sikítva fordult meg, én pedig kicsit arrébb löktem és bevágtam magam az anyósülésre. Aztán megérkezett anya, így a húgom nem csinált műsort, csak morogva beszállt a hátra. Én pedig büszkén mosolyogtam.
A szokásos 20 perces utat tettük meg a Louisville-i plázáig, aztán kipattantunk az autóból.
- Másfél óra. - jelentette ki anya, aztán egy kis pénzt nyomott a kezünkbe, és elment bevásárolni, mi pedig tanakodva néztünk körül, hogy hova menjünk be először.
- Aljas húzás volt Boo Bear-rel becsapnod. - nézett rám összehúzott szemekkel.
- Neked is vannak aljas húzásaid. - jegyeztem meg, aztán a kedvenc üzletem felé vettem az irányt a húgommal a sarkamban.
Boltról-boltra jártunk egészen addig, amíg Emily meg nem látta a Claire's-t. Abban a pillanatban tudtam, hogy a maradék időnket itt fogjuk eltölteni. Pislogtam egyet és Emily már a hátsó polc előtt csorgatta a nyálát. Sóhajtva indultam be utána, de én a nyakláncokat és a gyűrűket kezdtem el böngészni.
- Vanessza! Vanessza! - hallottam a húgom hangját, de nem néztem oda, helyette csak még jobban az ékszereket tanulmányoztam.
- Vanessza! - hallottam újra a nevemet. Körbe néztem, mintha csak azt nézném kinek kiabál az idióta kislány hátulról, ám ekkor a húgom megindult felém.
- A francba. - morogtam alig hallhatóan, és kelletlenül elindultam hátrafelé. - Mi van? - néztem a húgomra, amikor mellé léptem.
- Oda nézz! - mutatott egy ágyneműre, amin az 5 hülye gyerek díszelgett.
- Csudi jó. - mondtam érzelemmentes hangon.
- Ugye?! És nézd milyen édes Louis! - mutogatott tovább.
- Mikor növöd már ki?! - kérdeztem, mire ő rám nézett és azt mondta.
- Soha.
Már a kocsiba ültünk, hazafelé menet, amikor a rádióba egy ismerős dallam csendül fel, nem esett le először mi az, de, amint a húgom elkezdett sikongatni, hogy hangosítsuk fel, már tudtam. Anyura néztem, felvont szemöldökkel, aki a hangerőszabályzóért nyúlt.
- Mi van? Jó ez a szám. - rántotta meg a vállát, majd feljebb hangosította és tekintetét az útra szegezte. Emily az elkövetkező 3-4 percet végig nyekeregte, én pedig már az agyvérzés határán jártam, amikor végre valahára vége lett ennek a számnak. Lehet, hogy nem utálnám őket, ha nem kéne mindennap a zenéiket hallgatnom, mert a húgom ezt bömbölteti, és nem kéne minden étkezésnél róluk beszélnie.
Amint anyu beparkolt a felhajtónkra, és leállította a motort kipattantam az autóból szabadulva húgom magyarázásáról valami olyasmiről, hogy Louis lecserélte Kevint.
- Kevin a pasija? - néztem a húgomra gúnyosan.
- HAHAHAHA. Figyeled anyu, micsoda kis Móka Miki van a családba. - nézett össze a húgom és anyu.
- Köszönöm, a virágokat az öltözőbe, a díjat pedig a kezembe. - röhögtem el magam, a húgom pedig szintén nevetve a fejét rázta, aztán megpakoltuk a kezeinket a csomagokkal és bementünk a házba.
- Szia Apu! - köszöntem neki, amikor beléptem az ajtón. Éppen a konyhaszigetnél ült és újságot olvasott.
- Megjöttek a lánykáim. - mosolygott kedvesen. Megöleltem, majd egy puszit nyomtam az arcára és letettem a csomagokat elé, aztán megkerestem a sok zacskó közül az enyémeket és felmentem a szobámba.
Pár perc múlva a húgom jött be hozzám a saját szatyraival.
- Hé Ness, ugye csinálunk ma képeket? - nézett rám nagy szemeivel.
- Persze, majd egy kicsit később. - mosolyogtam rá, ő bólintott és kiment a szobából.
Annak ellenére, hogy folyton oltogatjuk egymást, nagyon szeretem a húgomat, és tudom, hogy ő is engem. Ezek az oltogatások csak heccelések, és egyikünk sem veszi őket komolyan - szerencsére. Bár néha ezzel a szüleink idegeire megyünk, mégse tudnánk abbahagyni, mert közben mi jól szórakozunk és szinte már berögzült cselekedet, egészen addig, amíg néha-néha el nem törik a mécses. Történt már hasonló, amikor azt mondtam, hogy Harry és Louis - akarva akaratlanul is tudom a nevüket - melegek. Nos, a húgom szó szerint kifakadt és üvöltözni kezdett, nem szólt hozzám egy hétig. Nem értem miért van úgy oda értük.. Remélem hamarosan kinövi.
